Bélapátfalva

A meredeken magasba törő Bükk nyugati szélén kígyózik egy látványosan kanyargó országút, melyen nyaranta ezrek döcögnek lassú konvojban Eger felől Szilvásváradra meg vissza. Kevesen sejtik közülük, hogy mekkora történelmi kincs mellett haladnak el lassítás nélkül.

Ha bal oldalon egy gigantikus, 2001 óta elhagyott cementgyárat látunk (amit, ha már egyszer elhagyatódott, nagyon bölcsen vidámparkként hasznosítanak), na, akkor forduljunk vissza, mert már elhagytuk Bélapátfalvát. Ez a ma már városi rangú település a felette tornyosuló, 819 méter magas Bél-kőről kapta a nevét, ami hajdan szép formájú hegy lehetett, de az elmúlt 100 év során – amolyan nevünkben a sorsunk alapon – csúnyán kibelezték, és most így néz ki:

Geológiai szemmel nyilván érdekes az a sziklákon tekergő tanösvény, ami közelről, és a bányászatnak köszönhetően belülről, engedi látni a 100 millió éves mészkövet, meg a hegy elhordása után kialakult kőkedvelő növényzetet. A tanösvény végén felülről is látható a kőbánya, és szép a kilátás az egész Bükkre meg Bélapátfalvára is. Ez utóbbi link végén látható kép jobb felső részén nyújtózik a volt cementgyár, bal alsó részén, az erdő rejtekében pedig előbukkan az az építmény, ami miatt elbarangolunk most ide.

A város ugyanis nevének második felét arról az apátságról kapta, amit 1232-ben kezdtek el építeni ciszterci szerzetesek, és a tatárjárás ellenére 15 év alatt el is készültek vele. Ők alighanem részint olaszok voltak, mert szemmel láthatóan az ottani román stílusú építészet tudását hozták magukkal ide.

A templomot a város központjától remekül kitáblázott, egyre szerpentinesebb úton érhetjük el, és a parkolóból először hátulról pillanthatjuk meg. Innen tökéletesen látszik, hogy alaprajza hibátlan kereszt formájú, leszámítva a képen hófehér, utólag hozzáépített, amolyan ideiglenes szolgálati helyiség benyomását keltő sekrestyét. Ezen gyorsan lépjünk túl, mert minden egyéb külső részlet tisztán középkori. Az erdő felőli árnyékos oldalról talán még jobban értékelhetőek az épület szép arányai.

A nyugatra néző főhomlokzat mutatja persze a legpazarabb képet. A bélletes bejárat az építés korának román stílusát, a rózsaablak a száz évvel későbbi gótikát, a vízszintes csíkozás pedig az itáliai reneszánsz hangulatát idézi.

Kicsit zokon vettem, hogy az egyébként jószándékúnak látszó jegyszedő bácsi a faltól fél méterre állt meg az autójával, zavarván ezzel mindenkit, aki aznap fotózni akart, de hát nem gondolhat mindenki mindig másokra is. Inkább örüljünk neki, hogy van jegyszedő bácsi, aki a jelképes belépődíj fejében nyitva tartja nekünk a templomot. Merthogy belépni kötelező!

Bár a templom katolikus, szerencsére sikerült megőrizni odabent az eredeti középkori szikár, merev, monumentális hangulatot, és nem pakolták tele az egészet dúsan farikcsált barokk oltárokkal. Ez a szerencse annak is köszönhető, hogy az eredetileg hatalmas földterülettel gazdálkodó, kifejezetten gazdag apátság valamilyen okból nagyon hamar elnéptelenedett, és az 1300-as évek végén talán már csak három szerzetes élt itt. Az 1500-as években, mikor a környék református tulajdonba került, teljesen lakatlanná vált a kolostor, majd 1720-ban egyenesen romnak nevezte valaki...

1732 és '45 között újjáépítették a templomot, de a kolostorra akkor már nem volt szükség, így romba dőlt köveinek egy részét elhordták egy szomszéd falu templomának építéséhez, a maradékra meg egy posztó- majd kőedénygyárat húztak fel, ami az 1929-es világválságig működött az egykori apátság területén. A gyárat a csőd után gyorsan elbontották. Aztán az 1950-es években levakartak minden felesleges belső vakolatot a templomban, majd a következő évtizeben felújították a külsőt is. Így manapság Bélapátfalva apátsági temploma az egyik leginkább eredeti formájú épület a maga nemében.

Fejér megye legmagasabb pontjai: Csókakő és a Köves-domb

Melyben unalmas módon arrul lészen szó, hogy mirül lészen szó

Nemrég elhatároztam, hogy listába szedem, majd lassan sorban felkeresem a magyar megyék legmagasabban fekvő pontjait. Információs társadalom ide meg oda, eme magaspontok felkutatása irtózatosan nehéz feladat volt. A neten a jelek szerint még senki megbízható embernek nem jutott eszébe csokorba szedni ezeket, vagy ha mégis, akkor jól elrejtette azt a Google szeme elől. Békés, Hajdú-Bihar vagy Jász-Nagykun-Szolnok megye legmagasabb pontjainak felkutatásához egyenesen katonai topográfiai térképek segítége kellett. Nem kicsit nézett hülyének kedvenc térképboltom eladója, mikor egy jó órát görnyedtem egy poros doboz fölé hajolva, sorra nyitogatván a mindenki másnak tökéletesen érdektelen, ellenben azóta már a weben is elérhető honvédségi térképeket. Merthogy előtte annyi onlájn sületlenséget olvastam a témában, hogy csak na. Sajna a Wikipédiát is beleértve... Nem csak az Alföldön – a láthatatlan magaspontok földjén – nehéz a felderítés. Fejér megyében például egyenesen két egyformán magas csúcsot találtam: a turistatérképek szerint mindkettő 479 méteres.

Pontosabban, ha hihetünk a katonai térképészet adatainak, akkor a Bakonyban található Köves-domb (479,6 m) 60 centivel magasabb a Vértesben emelkedő Csóka-hegynél, de azt hiszem, ez a különbség (ha létezik) megengedi, hogy holtversenyt hirdessünk. Azt már hozzá se teszem, (bocsánat, mégis) hogy a 480,8 méteres Körtvélyes csúcsát csak néhány méterrel kerüli el a megyehatár, egyedül Komárom-Esztergom földjén hagyván azt.

Az bakonyi Köves-dombrul

A Köves-dombot azért hívják dombnak, mert a 450 méter magasan nyújtózkodó Tési-fennsíkról nézve alig emelkedik ki a tájból. (Tés környéke egyébként a Magyar Barangoló hűséges olvasóinak már biztosan nem ismeretlen.)

Ha valaki eléggé elvetemült ahhoz, hogy felkeresse e szemmel láthatóan nem túl érdekes dombot, akkor az a Szápár és Várpalota közötti út gyönyörű szerpentinje tetején fekvő Tés-Csőszpusztáról közelítheti meg legkönnyebben. Innen az országos kék jelzését követve indulunk kelet felé, egy sáros erdészeti úton, amitől balra mesebeli bükkös, jobbra csupasz szántóföld terül el. Érdemes kicsit betérni balra az erdőbe, és egy párhuzamos ösvényen bandukolni ott.

Ahogy beér a kék jelzés az erdőbe, forduljunk jobbra a kék omegára, ami a kiemelten védett, csak gyakorlattal és vezetéssel bejárható Alba Regia-barlanghoz vezet. Egy darabig bükk- és tölgyfák között visz az út felfelé, majd hirtelen egy hatalmas irtáshoz érünk, amit néhány éve még sűrű erdő borított, de most száraz, tüskés bozót uralja, ami már az ösvényeket is benőtte, jócskán megnehezítve az arra sétálók dolgát. A tövisek mindent átszúró természete okán feltörő szakadatlan jajkiáltások közepette némi engesztelést nyújt a Bakonyalja és a Bársonyos selymes dombjaira nyíló remek kilátás.

Az ott fent pedig nem más, mint a rengeteg változatos tájat rejtő Fejér megye (egyik) legmagasabb pontja.

Az előbbinél százszorta érdekesebb Csóka-hegyrül, mely Csókakő várát vigyázza az Vértesnek vadregényes pártázatán

A Bakonyt és a Vértest a széles Móri-árok választja el egymástól, mely régóta fontos átjáró a két nagyon különböző jellegű hegyvidék között. A Bakony nagyon lustán, fokozatosan emelkedik egyre magasabbra, és messziről nem is gondolná az ember, hogy a tetején a hétszáz métert is eléri. Tökéletes álcát ad ez a szelíd külső a bent megbúvó, helyenként nagyon is vad szakadékoknak (úgy mint Gaja-szurdok, Cuha-völgy vagy a már bebarangolt Ördög-árok). A Vértes viszont meredek, sziklás fallal tör fel majd' 500 méter magasba, hogy ott hirtelen töréssel ellaposodjon, mielőtt igazán heggyé nőhetnék ki magukat csúcsai. A Móri-árok felől a legmagasabb fallal a nagyon széles – Mórnál kezdődő és Csókakő váránál végződő – négy kilométer hosszú Csóka-hegy büszkélkedhet. Bodajkról nézve a kép jobb szélén, félmagasan, a Csőkakői-vár romja fehérlik. Ez lesz a csúcshódítás kiindulópontja.

A Móri-árkot uraló várat a Csák nemzetség építette valamikor a XIII. században, de nagy jelentősége okán hamar királyi vár lett belőle. Miután Székesfehérvár a törökök kezére került, Csókakő legyengült védői 1544-ben annyira megrémültek a hatalmas oszmán sereg láttán, hogy még a kaput is kinyották nekik, és harc nélkül átadták a várat. (A hősködés virágkorából ritkán hallani ennyire józan döntésről szólló meséket, és sajnos arról nem tudok, hogy a törökök mit kezdtek a magukat megadó katonákkal...) Bár a magyarok és osztrákok többször is visszahódították néhány hónapra a várat, végleg csak 1687-ben sikerült megkaparintani azt. A hadseregnek már semmi célja nem volt a romos erődítménnyel, de még egy pár évig török katonák börtöneként használták, egyszeméyes őrséggel. Mikor az utolsó fogoly is kihalt, teljesen elhagyták a várat, ami 1960-ig lassan omladozott. Akkor egy kicsit újítgattak rajta, de hamar félbehagyták a dolgot. 1995 óta viszont, hála a Csókakői Várbarátok Társaságának, lassan egyre több falat sikerül visszaépíteni. Így fest most a rom az alatta lévő parkolóból nézve:

A parkolóból jobbról és balról is meg lehet közelíteni a várat. Babakocsi és tűsarkú cipő nélkül kizárólag a jobb oldali útvonalat ajánlom: így egy látványos völgyben, tökéletes hangulatú erdőben sétálhatunk pár métert, mielőtt bal oldalon megjelenik a várba vezető lépcső.

Aki csak a várba jött, menjen fel rajta, viszont aki egy felejthetetlen túrára vágyik, menjen tovább egyenesen az országos kék jelzését követve. A bükk- és tölgyfákkal vegyesen szegélyezett szakadék hosszan kanyarog még felfelé, kellemesen fárasztó emelkedéssel.

Ahol a völgy véget ér, hirtelen teljesen lapos lesz a táj: felértünk a Vértes tetejére, egy hatalmas, 450 méteren fekvő fennsíkra. Itt a kék jelzés jobbra fordul egy kövezett úton, de a Csóka-hegy teteje balra van. Idővel emelkedni kezd a kavicsos út, majd egy derékszögű jobbkanyar után két adótorony következik. A másodikat balról megkerülve érjük el a hegycsúcsot jelző, vasbeton térképészeti kilátót.

Ilyen topográfiai célokat szolgáló, gyárkéményhez hasonlatos kilátóból legalább száz darab épült a hetvenes-nyolcvanas években, és hol jelzik őket a turistatérképek, hol nem. Formájukon kívül az a közös bennük, hogy mindre kiírták, hogy "FELMÁSZNI TILOS, ÉLETVESZÉLYES". Ennek ellenére a bejárati ajtó általában nyitva áll, és a felirat lényege alighanem abban merül ki, hogy aki bajba kerül, az magára vessen. Ezekben a tornyokban a feljutást szolgáló fémlétra tériszonnyal nehezen mászható, főleg lefelé, a kilátó tetején pedig vigyázni kell a gyerekekre, nehogy átlépjenek a könnyen átugorható korláton. Én eddig a Gerecse (633 m), a Csóványos (939 m) és a Naszály (652 m) tetején találkoztam ilyen építménnyel, és mindegyik káprázatos kilátást nyújtott, így egyszer sem bántam meg, hogy legyűrkőztem amúgy elég erős tériszonyomat. Gondolkodás nélkül nekivágtam hát ennek is, azonban az út kétharmadánál oly mértékben szaporodni kezdtek a madártetemek, hogy megfutamodtam, és gyors ereszkedésbe fogtam. Alvaro friss helyzetjelentése szerint a tornyot azóta kipucolták. (Találtam egy hasznos oldalt is, ahol teljességre törekvő lista található a geodéziai tornyokról. Kiderül belőle, hogy sok közülük életveszélyes, ezért ajánlatos az előbb említett oldal, na meg Google barátunk segítségével a konkrét torony mászhatóságáról meggyőződni, mielőtt egy ilyen toronnyal megkoronázott csúcs meghódítására indulnánk el.)

Búslakodásra azonban nem volt semmi ok, mert a kirándulás legszebb része még hátra volt. Miután elmerengtem Fejér megye (másik) legmagasabb pontjának meghódításából eredő büszkeségemben, derékszögben balra vettem az irányt, meredeken lefelé a hegyoldalon, úttalan úton átszelve az erdőt. Két percen belül elértem a célom, vagyis a várhoz visszavezető piros L jelzésű turistautat, ami jobbra Mórra, balra Csókakőre vezet. Ez az út emlékezetes szépségű girbegurba tölgyfák között kanyarog végig a meredek hegyoldalon, helyenként jó kilátást nyújtva Mór városára, és a róla elnevezett árokra. Tiszta időben remekül látszanak a Bakony lankái is.

A hegyoldalról észrevétlenül a gerincre jutunk, majd a piros L jelzés, ellentmondásba keveredve minden turistatérképpel, szép lassan megközelíti a várat az egyre sziklásabbá váló bércen, ahelyett, hogy lekanyarodna a már korábban megismert völgybe. Alvaro friss jelentése szerint a jelzés rossz irányba is vihet, így a feltétel nélküli követése helyett keressük inkább mindig a gerinc tetején haladó ösvényt, abból nem lehet baj.

A végén tetszőleges nehézségű, sziklás útvonalon juthatunk le a várba, melyek közül a legnehezebb egy 20 méteres, teljesen függőleges kőfalat jelent, de a legkönnyebb is egy pár jó cipőt, némi kapaszkodást és óvatos mozgást igényel. A váron belüli lépcsők meghódítása ezek után már gyerekjáték.

Az utóbbi néhány évben nagyon sokat épült és szépült a csőkakői várrom meg a környezete. Immár a vár felső szintjére is fel lehet mászni, ahonnan büszkén nézhetünk vissza a kúttal ékesített alsó teraszra, vagy a vad mészkőszirtek hátán megtett útra.

A meghódított Csóka-hegy felé visszanézvén, tökéletesen kirajzolódik az odaút mély szakadéka és a visszaút fehérlő bérce is.

Máriapócs

Vannak szent helyek, ahol akkor is érzi az ember, hogy a megfoghatatlan misztikum földjén jár, ha egyáltalán nem hiszi az adott vallás tanait. Máriapócs kegytemploma egy ilyen hely. Nem kell átszellemült zarándoknak lennünk ahhoz, hogy értékelni tudjuk a nagyszerűségét.

A görög katolikus hitvallás, mely nálunk csak az ország északkeleti részén erős, egy különös egyvelege a nyugati és keleti keresztény egyházaknak. Elismerik a pápát és az ő tévedhetetlenségét, de felszentelésük előtt nősülhetnek a papjaik (bár úgy már soha nem lehetnek püspökök). Nagyon sokáig latinul miséztek, de inkább ortodox, mint római rend szerint. Egyházuk a római katolikus megyerendszerbe tartozik, de templomaikban díszes, keleties ikonosztázokat láthatunk. E kívülről nézve furcsa felekezet legnagyobb és legfontosabb temploma épült fel Máriapócson.

A két hatalmas, sárga tornyával délcegen álló templomot nem nehéz megtalálni, mert akár északról, akár délről érkezünk a faluba (mely nemrég városi rangot kapott), messziről feltűnik a tetők felett.

A főbejárat előtt hatalmas teret alakítottak ki, ami kellemes, csendes pihenőhelyül szolgál az év nagy részében, valamint elegendő helyet ad a gyülekezésre a minden évben százezrével özönlő zarándokoknak, az általában szeptember és november között megrendezett búcsúk alkalmával.

A kegytemplom és a hozzá kapcsolódó kolostorépület külseje alapján (a több helyen felbukkanó kettős keresztet leszámítva) akár római katolikus templomot is rejthetne magában.

A templommal egybeépült, 1756 óta meglévő kolostorban ma Nagy Szent Bazil Rendi nővérek működtetnek szociális otthont, így a kegytárgyboltokat leszámítva nem igazán látogatható. Árkádjai alatt azonban érdemes besétálni a templom mellé, hogy oldalról és hátulról is szemügyre vegyük a fenséges arányú épületet, vagy a tömegben elvegyülve meghallgassuk a templomfalon elhelyezett harangjátékot.

A máriapócsi kegyhely története 1696-ban kezdődött, amikor a helyiek arra figyeltek fel, hogy a mai bazilika helyén álló kis fatemplomban elhelyezett ikonosztáz Mária-képe könnyezni kezdett. Rengetegen sereglettek ide a csoda hírére, ami hamar elérte Bécset is, és az országot addigra már teljesen uraló Habsburgok gyorsan el is vitették magikhoz a kegyképet. A festménynek azóta is kitüntetett helye van az osztrák főváros gigantikus főtemplomában, a Stephansdomban.

Úgy tűnik azonban, hogy nem a kép, hanem a hely szelleme a fontos, mert Bécsben hiába szenteltek külön oltárt a képnek elrablói, az nem könnyezett többet. Nem így a Máriapócson pótlás gyanánt elhelyezett másolat, melyet 1715-ben újra könnyezni láttak.

Az ismétlődő csoda hatására aztán belekezdtek a mostani nagytemplom építésébe, és 25 év alatt, 1731 és '56 között be is fejezték azt. A kegyképnek díszes oltárt emeltek, amit most a templom bal oldali kereszthajójában láthatunk. Később, 1905-ben, egy harmadik könnyezésről is beszámoltak. Addigra már állt a tempomban a XVIII. századi barokk főoltár és a XIX. századi, elképesztő pompával megalkotott ikonosztáz is. Az ikonosztáz a keleti templomokban nem csak díszítésül szolgál, hanem falat képez a mögötte miséző pap és az előtte ülő gyülekezet között.

A fenti képek még 2008 őszén készültek, majd amikor 2009 augusztusában újra ott jártam, felújítás miatt zárva találtam a templomot. Őszintén szólva elképzelni sem bírom, hogy mit kellett ott felújítani, mert a templom kívól-belül hibátlan állapotban fogadta a látogatókat már előtte is. Azóta a kegytemplom újra minden nap nyitva áll az arra barangolók előtt, és gondolom még szemkápráztatóbb csillogással ámítja el vendégeit.

A helyenként kétdimenzóban is térhatást keltő freskók (melyek több helyen is nemlétező kupolákat imitálnak) egyébként modern alkotások: 1945 körül festették őket a falra.