2010. január 29., péntek

Lébény, Mosonszentmiklós és Öttevény

Győrtől nem messze, a Kisalföld legunalmasabb részén közlekedve, az egyhangú tájról szerencsére sűrűn elvonják az ember figyelmét az egymást szorosan követő falvakban sorakozó, szebbnél szebb épített látnivalók. Ezekből barangolunk most el háromhoz, melyeket összesen hét kilométer választ el egymástól.


A manapság 3200 lakosú Lébény már az ősidők óta lakott hely, és amikor a XII. század végén a Benedek-rendiek kolostort építettek ide, a környék szellemi központjává is lett egy rövid időre. Sajnos a tatárok és a csehek is letarolták a falut a következő évszázadban, de csodával határos módon (vagy tán csak igen vastag falai miatt), az 1202 és 1208 között épült apátsági templom remek állapotban vészelte át a sötét középkor által rá zúdított megpróbáltatásokat.


A törökök lerombolták ugyan az apátsági épületet, de a templom elég jó formában maradt ahhoz, hogy két barokk toronnyal kiegészítve ugyan, de eredeti stílusát nagyjából megtartva újítsák fel kétszer is a jezsuiták. Végül a XIX. század közepén jött egy nürnbergi építész, aki kicsit romantikus lélekkel megáldva, de tiszta román stílusban hozta rendbe a templomot, eltüntetve a barokk károkat. Alighanem ekkor kerültek fel a különleges sisakú tornyokra a vízköpők is. Ebben mondjuk akár tévedhetek is, mert Nyugat-Európában a vízköpőket már a XII. században is használták templomokon. Hogy miért kerültek akkoriban elő ezek a pogány múltat idéző szörnyetegek, arra több magyarázat is van. Egyrészt a Gonoszt voltak hivatottak a templom falain kívül tartani riasztó külsejükkel, másrészt a híveket tartották velük a templom falain belül, a végítélettől és a közelgő haláltól való félelem sugallatával.


Árpád-házi királyaink idején nem nagyon voltak még magyar építészek, és alighanem franciákat meg olaszokat hozattak szakérteni az építkezéshez. Így lett a templom külleme csinos francia jellegű, a robosztus, egyszerű belső tér pedig kifejezetten olaszos.

Két látványos bélletes bejárat van, közülük a nyugati főkapu egészen pompázatos.


A templom napközben elvileg nyitva áll, de ha mégsem, akkor az ajtón látható telefonszámot felhívva egy igen kedves és nagy tudású hölgy jelenik meg a helyszínen, aki rendkívül mélyreható idegenvezetést tart az utazóknak. Egy külső áttekintés után ő enged be minket a déli ajtón, hogy feltáruljon szemünk előtt a valóban ájtatos meghunyászkodásra késztető, szigorú és fennséges templombelső.


Az oszlopok eredetiek, a románkori íveket szépen követő boltozat feleannyi idős, és a jezsuitáknak köszönhetjük. Összességében remekül megmaradt az ódon középkori hangulat.

Távozás előtt az idegenvezető hölgy azt ajánlja, hogy vegyünk el egy útravaló szép üzenetet a jobb oldali hajó kis oltára előtt elhelyezett tálkából. Kedves és egyedi gesztus így útjára bocsátani a vendéget.


Pozitív gondolatokkal és élményekkel feltöltve indulhatunk hát tovább Mosonszentmiklós felé. Ebben a másik történelmi faluban született Kormos István, gyerekkori kedvencem, a Vackor nevű mackó főszereplésével kanyarított mesék szerzője. De a lényeg nem ez, hanem egy egyedülálló épületegyüttes, mely a falu katolikus templomából és két ikerkápolnából áll.


A gigantikus templomtorony mérföldekről látszik, így nem nehéz megtalálni a falu közepén. Ezt a látványt megpillantva nem tudtam másra gondolni, mint hogy a 47 méter magasra nőtt büszke anyuka bőszen őrzi jobbján és balján álldogáló csemetéit. De tévedtem, mert az anyukának vélt, 1700-as évek végén épült templom jóval fiatalabb, mint XVI. századi, jobb oldali kápolnája. Közelről nézve ódon falait, látszik is, hogy a Szent Kereszt-kápolna idősebb, mint bal oldali klónja, amit 1929-ben építettek fel úgy, hogy messziről nézve pontosan szimmetrikus képet mutasson a három épület. Ehhez hasonló teret sehol máshol nem találunk az országban. A templom képeit a huszadik században festették helyi művészek, de ebből semmit nem sikerült látnom, mert éppen mise volt, és a hívek még az előteret is megtöltötték.

Innen már csak egy köpésre van Öttevény, ahol a falu északnyugati végén, az egyes főútról a Rózsa utcába letérve találjuk meg a csendes zugban megbúvó Földváry-kastélyt.


A nem túl öreg, szinte már szerény palotát 1872-ben építették fel, állítólag neobarokk stílusban. A főhomlokzat jellege szerintem inkább egy eklektikus városi polgárházra hasonlít, de ennél sokkal hangulatosabb a hátsó oldal, ami tornácával, no meg a mellette lévő két hatalmas fával, a régi amerikai Dél levegőjét varázsolja elénk. Szinte vártam, hogy kilépjenek az ajtón az Elfújta a szél szereplői.


A kastélyban egy viszonylag drága, de igényesnek tűnő szálloda működik, ahol kellemesen vendégszerető a személyzet, mert beengedik a bámészkodókat a parányi, de szépen gondozott parkba.

2010. január 21., csütörtök

Kereki és a Kőröshegyi völgyhíd

Frissítve: 2010. május 15.
Felkerestem Kőröshegy nevezetességeit is: a gótikus templomot és a Széchenyi-kastélyt

Arrul, hogy az Balatonnak az déli partja sem vala lapos

A Magyar Barangoló szándékosan kerüli azokat a látnivalókat, melyeket már legalább egymillió magyar látott, és inkább kevésbé népszerű helyszínekre kalauzolja el az olvasót. Ez nem azért van, mert Esztergom, Sopron vagy Eger nem volna méltó akár bejegyzések tucatjaira is, hanem mert ezekről a városokról avatottabb kezek (fejek) nagyon sokat írtak már. Nem véletlen tehát, hogy eddig kerültem a Balaton partját. Ma viszont megközelítjük azt, de nem a megszokott szögből nézve.


Azt, hogy a Balaton déli partja nem lapos, igazából csak akkor vettem észre, amikor először autóztam végig az M7-es új szakaszán, ahol majd' 300 méterre kell felkaptatni. E meglepően magas dombok között, a Balatonra merőlegesen húzódik egy völgy, mely felett 2007 auguusztusa óta az ország leghosszabb hídja ível át (erről majd kicsit lejjebb kicsit többet), benne pedig két falu bújik meg: Kőröshegy és Kereki.

Somogyországnak egyik nevezetes várárul, mely Kereki falu felett uralta az tájat

Az álmosan hullámzó, változatos képű domboldalak között, Kereki házai fölé magasodik egy meredek oldalú, hosszúkás domb. Áthatolhatatlannak tetsző erdő borítja az egészet. Állítólag csak 283 méter magas, de én megmásztam, azaz teljes joggal kételkedhetek ebben. Eme felfelé haladvást hegynek tűnő domb tetején állt hajdanán Fehérkő vára.

A vár az 1300-as évek elején épült, és a középkori politikai csatározások minden bája fellelhető a történetében. Először Zsigmond király adományozta annak a Marczali Miklós temesi bánnak, aki hálából később részt vett egy lázadásban őellene. Zsigmond seregei ostrommal vették be az áruló várát, majd a király hálából megjavíttatta a falakat és visszaadta a kegyelmet kapott Marczalinak a felújított palotát. 1494-ben a törökpárti Báthori Istvántól foglalta el a várat Miksa osztrák császár, majd hagyta romba dőlni azt. Alig javították ki a sérüléseket, amikor a törökök elől fejvesztve menekülő magyar hadak 1540 táján újra lerombolták a várat, mondván, ha már megvédeni nem tudják azt, ne kapja meg az ellenség sem.

A XVIII-XIX. században a megmaradt falak földből kilátszó köveit nagyrészt legörgették a domboldalon, és kastélyt meg templomot építettek belőlük a faluban. Azóta már a kastély sem áll, de vajon hova lettek a kövek? A téglát akkortájt a jelek szerint nem sokra becsülték, mert a vegyes anyagból épült vár megmaradt falainak nagy része téglából van. Ha valakit érdekelnek a részletek, itt nagyon sokat lehet olvasni a vár történetéről.


A várba három úton lehet feljutni, amit ez az útjelző tábla remekül szemléltet. Van egy nehéz, egy közepes és egy könnyű út. A nehéz az tényleg nagyon nehéz, és csak jó túracipővel ajánlott. Nekünk nem volt elég a három út, és az erdőben cikkcakkozva hódítottuk meg a dombtetőt egy nem létező negyediken. Így volt a legizgalmasabb, és igazán hegyvidéki élményt nyújtott a túra. Fent egy kellemes pihenőhelyet alakítottak ki a még mindig jól látszó, de már erdővel teljesen benőtt várárok mellett.

Somogyban talán ez a legépebben megmaradt vár, ami sajnos nem jelenti azt, hogy ép volna. Elég sok fal látszik, de a vár alakjára vagy méretére nem lehet már jól következtetni belőlük. Az ostromlások közepette kidőlt falakat kidőlve konzerválták a régészek, és vannak még olyan részei is a várnak, amit nem ástak ki teljesen.


Sajnos a sűrű növényzet közepette csak egy irányban van kilátás, viszont ez pont a leglényegesebb irány, amerre a Balatont látjuk.

Van a vár mellett egy geocaching lelőhely. Érdemes szétnézni a rejtekhely weboldalán, mert a régebbi megtalálók fényképei között nagyon jól látszik a Kőröshegyi viadukt építése előtti, közbeni és utáni látkép. A völgyhíd most pont eltakarja a Balaton kékjét, viszont jól látszik, hogy milyen hatalmas építmény. A Tihanyi-félsziget szépen mutat így is, a piros tetejével és fehér tornyával szinte világító apátsági templommal a tetején.


Az Kőröshegyi völgyhídrul, mely sokba vala az népnek, ámde csodaszámba mene

Az M7-es balatoni szakaszát magasba emelő Kőröshegyi viadukt a leghosszabb híd az országban. Sok szakértő felesleges műtárgynak tartja, és ha hozzátesszük, hogy adójából minden magyar állampolgár fejenként kb. 4150 Ft-tal volt kénytelen támogatni az építkezést, lehet is ebben valami. Részemről úgy döntöttem, hogy mindez nem érdekel, és inkább nagyszerűségében próbálom személni a hidat, ha már egyszer elkészült.


Az autópályán haladva a viadukt alatti 88 méteres mélység szédítő élménye az érdekes, és magából a hídból is látszik egy pici, mert nem egyenes, hanem egy elnyújtott kanyar az egész. Közelről és alulról leginkább az alatta átmerészkedő, Kőröshegyet Kerekivel összekötő útról lehet megcsodálni a völgyhidat. Innen egy szervízúton fel lehet sétálni a híd keleti végéhez, jobbnál jobb szögekből megnézve közben a gigantikus építményt.


A 16 pilléren egyensúlozó, hatalmas viadukt összesen 1872 méter hosszú. Kedves tulajdonsága, hogy tiszta vízzel itatja a Balatont: a hídra ömlő esővizet a magyar tengerbe igyekvő Séd patakba vezetik el a csatornák.


Ha már Kőröshegyen járunk, érdemes elbarangolni a falu közepén álló, XV. századi, gótikus katolikus templomhoz is. Mindene megvan, ami kell: támpillérek, rózsaablak, na meg hosszúkás, gótikus ívű ablakok a szentélyben.

Kőröshegynek az kedves kastélyárul s öreg templomárul

Kőröshegyre megérkezvén az első pillanatban egyértelmű, hogy itt bizony sokan számítanak a Balaton szomjazó turistáira. Itt ugyanis már a Balatonboglári borvidék földjén járunk, ami az országban a negyedik legnagyobb I. osztályú termőterülettel büszkélkedhet, bármit is jelentsen ez. Így aztán mint eső után a gombák, úgy sorjáznak a takaros parasztházak vagy kúriák épületében a borárudák. Összességében kedves falu ez, és "zimmer frei" felirat is van elég – ha valaki csendben és jó áron szeretne a magyar tenger környékén üdülni, itt aligha fog csalódni.


A község közepe tájékán, a főúttól nyugatra, a Petőfi utca 71. szám alatt jókora fák látszanak. Itt van a kerítéssel gondosan elzárt, de három oldalról körbesétálható és kívülről alaposan szemügyre vehető Széchenyi-kastély. A főbejárat előtti kis parkban mellszobor emlékezteti a vendéget a kastély történetének legnevezetesebb lakójára, Széchenyi Zsigmondra, a legnagyobb magyar testvérének dédunokájára. Ő a harmincas és hatvanas évek között vadászként és zoológusként keresztbe-kasul bejárta Afrikát, és több százezren falták élvezettel az utazásairól szóló könyveit.


Az aprócska, késő barokk kastély már 1790-ben is állt, és nagyobb pusztulás vagy átalakítás nélkül vészelte át az évszázadokat. Korábban terveztek beléje egy Széchenyi Zsigmond-emlékszobát, de úgy tűnik, hogy egyelőre elzárva marad a ház.


Innen hétszáz méterre északra, a szántódi és balatonföldvári út kereszteződésében, a falu legforgalmasabb részén áll egy gótikus küllemű templom, amit Mátyás király korában építettek egy kolostorral együtt a ferencesek.


A kolostor már néhány évtizeddel az építés után, 1530-ban csúnyán leégett. Talán ennek köszönhető, hogy csökkenő jelentősége folytán az osztrákok később nem szabták át barokk stílusban a templomot, sőt, a XX. század elején a külsőt eredeti formájában állították helyre.

 

Merőben szokatlan, hogy hová került a torony. Olyat már láttam, hogy a templom tornya a szokásos, bejárat felőli oldal helyett a templom közepén legyen (például az angol gótikában ez volt a szokás), de ilyet, hogy azt az épület lekerekített végéhez, a hajó mellé emeljék, még nem.


Sajnos odabent csak a gótikus ablakokon beszűrődő fény emlékeztet a templom külsejének szép harmóniájára, egyébként eklektikusan sorakoznak a barokk és későbbi berendezési tárgyak.

2010. január 13., szerda

Velemér

Velemér Vas megye legdélebbi csücskében leledzik, amiről már azt lehet hinni, hogy Zalában van. Nagyon is természetes része azonban Vas megyének, hiszen összetéveszthetetlenül az Őrség utolsó településén járunk. A falu alig néhány tucat háza legalább hat különböző csoportban (ezek azok a bizonyos szerek), egymástól távol áll. Innen délre és keletre már Zala sokkal jobban magukba tömörülő aprófalvait találjuk.


Végtelenül messze van innen a legközelebbi város, nincs a közelben főút, és mindössze nyolcvanan lakják a falut. Szinte túlvilági nyugalom tölti el az embert, ha lassan, némán körültekint eme idilli, laposdombos tájékon. Nem véletlen talán, hogy épp itt épült az ország egyik legmisztikusabb temploma.


A falu feletti dombon, egy mesebeli tökéllyel kerekre nyírt kis tisztás közepén áll az így még inkább aprócskának ható, 1200-as években épült középkori templom. Hogy eljussunk ide, a falu közepén kell az országútról dél-délnyugat felé letérni, majd mintegy 800 métert autózni vagy sétálni egy földúton kissé felfelé. A hatalmas fák között megbúvó kis építmény már első ránézésre is különleges, pedig nagyon egyszerűek a kőből és téglából épült falai.


Feltűnő, hogy négyzet alakú lyukakkal vannak tele a falak. Ez is azt bizonyítja, hogy az elmúlt 800 évben errefelé nem sok minden változott, hiszen a lyukakat az építkezéskor a falba vert facölöpök miatt vájták ki, így álványozták fel annak idején az épülő templomot. A képen látható kis fabódé annak a hölgynek a kényelmét szolgálja, aki napközben tárt karokkal várja itt a barangolókat, és elképesztően részletes idegenvezetést tart akár egyetlen embernek is. Ha esetleg zárva találnád a kalyibát s a templomot, a kulcsot akkor is elkérheted az ajtón megadott címen. Feladni nem szabad. Ha már eljöttél idáig, muszáj bejutni, hiszen a lényeg odabent van!


Különleges bájt ad a törpe épületnek, hogy mindössze egy sor pad fér el benne, alig húsz embernek adva ülőhelyet. Oltár sincs, csak egy áldozó asztalka. De persze nem ez a fontos, hanem a falak, amik majdnem mindent megőriztek magukon abból, amit egy 1378-as évjáratú ecsettel alkottak rájuk.


A festőt Aquila Jánosnak hívták, és egyesek szerint ő pingálta itt meg a világ első önarcképét (legalábbis a legrégebbit, ami fennmaradt, és amiről biztosan tudjuk, hogy a festő saját magát festette meg benne). A következő képen jobb oldalon felül látható fej és kéz minden kétséget kizárlólag a festő sajátja, hiszen volt annyi művészi önérzet benne, hogy odabiggyesztette a nevét. Szerintem ez mindenképpen figyelemre méltó egy olyan korban, amikor az egyházi fennhatóság alatt élő átlagember csak báránynak tekintette magát Isten nyájában, nulla jelentőséget tulajdonítva önnön lényének. Ha lehetőségem volna találkozni egyvalakivel, aki a sötét középkorban élt, lehet, hogy Aquila Jánost választanám.


Az itteni kisnemesi család nagy szerencsénkre teljesen szabad kezet adott Aquilának, aki így aztán mindent megfestett a falra, ami csak eszébe jutott. A bal oldali falat szinte teljesen beteríti a háromkirályok nagyszabású, díszes-lovas látogatása.

 

Helyet kapott persze Szent György és a sárkány, Jézus meg az evangélisták is, és a szentélybe vezető boltozat felett, a következő képen a jobb felső sarokban, még a pokol is megszemlélhető.


Látszólag addig és annyit festett a művész, amennyi hely volt a falon, és oda ahová még fért. De nem mondtam volna, hogy találkozni szeretnék én ezzel a Jánossal, ha így volna. Velemér templomában ugyanis semmi sem véletlen!


Nemrégiben bebizonyították azt, amit régóta meséltek: ebben a fény templomának is nevezett épületben minden freskót és ablakot pontosan úgy helyezett el a mester, hogy éppen abban a pillanatban süsse meg a Nap, amikor annak mondanivalója van. Például Szentháromság vasárnapján a felkelő Nap első sugara a szentély boltozatán lévő Szentháromság jelképre esik, és a téli napforduló hajnalán a szentély délkeleti kerek ablakán besütő napsugarak a gyermek Jézust világítják meg elsőként. Napközben szépen végigjár a fény minden freskón, kivéve egyet: a pokol természetesen midig sötétben marad.


A freskókat a törökök vagy a reformátusok lemeszelték, ami így utólag szerencsés cselekedetnek bizonyult. A templom ugyanis a törökök kiűzése után császári rendeletre ismét katolikus lett, amivel csak az volt a bökkenő, hogy a faluban nem éltek katolikusok. Így aztán a templom romossá vált, és nagyon sokáig teteje sem volt, így épp a vakolat óvta meg a festéket az időjárástól. 1865-ben Rómer Flóris vezetésével felújították a tetőt, és előkaparták a megmaradt freskókat is. Azóta féltve őrzik a kincset, sőt, a következő száz évben újabb három alkalommal javítottak tovább a helyzetén.

A fény és a templom misztikus közös játékát egy csoport elhivatott ember éveken át kutatta, és a szerencsés látogató talán vehet is a helyszínen egy erről szóló DVD-t. Aki viszont olvasni szeretne többet a témáról, annak ezt az oldalt ajánlom.

2010. január 5., kedd

Tiszadob és Tiszavasvári

Arrul, hogy ha már lúd, legyen az kövér

Ha már egyszer kastélyos bejegyzés készül, miért is ne lehetne mindjárt három az egyben? Sok jó kastély kis helyen is elfér, ráadásul azt olvastam valahol, hogy összesen kábé kétezer kastély és kúria van az országban, és ebből mintegy ezer áll manapság is, legalább felismerhető épségben.



Ezekből jutott három kastély is a rendkívül széles Szabolcs-Szatmár-Bereg megye nyugati csücskébe. Az itteni táj sok szót nem érdemel, mert – a közeli Nyírséggel ellentétben – még alföldi viszonylatban is unalmasnak mondanám. Legfeljebb a Tisza ártéri erdős partja ad némi látnivalót. Na meg szép időben innen még épp látszik a Bükk és a Tokaji-hegy.

Tiszadobnak az párját ritkító kastélyárul, melyben akár Csipkerózsika is lakozhatnék

Ha útközben egy kis érdekességre vágyik az ember, akkor Tiszadobot Miskolc felől közelítve, Tiszalúcon és a tiszai pontonhídon átkelve érdemes becserkészni.



A nyolc uszály tetején lebegtetett híd – a jegesedés veszélyével járó téli hónapok és az árvizek idejének kivételével – egyetlen sávjával mindig készen áll a rajta roppant ricsajjal recsegve-ropogva átrobogó autók áteresztésére. Tiszadobra érkezvén a központban balra kell fordulni, és menni egészen a falu végéig, ahol a Bockai utcában találjuk az Andrássy-kastélyt.

Ezt a neogótikus-romantikus palotát néhány évvel ezelőttig nevelőotthonnak használták, és a telken rengeteg szocreál melléképület van – a kapun belépve először ezek látszanak, de nem szabad megretteni, menni kell előre, amíg elő nem bukkan a soktornyos épület.



Először a kastély hátoldala látható, ami teljesen szabálytalan küllemű. Nincs két egyforma torony vagy két egyforma épületszárny, innen nézve sehol semmi arányosság vagy szimmetria. Az Alpár Ignác által megálmodott palota a francia gótikus kastélyokról vett mintát, de ha akarjuk, akár Neuschwanstein-szerű német ál-lovagvár jellegű részleteket is találhatunk benne.



A kastély túloldán van a napjainkban is ragyogóan pompázó park, ahol még egy sövénylabirintust is ki lehet próbálni. Eltévedni csak azért nehéz benne, mert helyenként kissé már hiányos a növényzet, és rengeteg átjárót, rövidítést terveztek bele, talán mert klausztrofóbiás lehetett a kastély egykori ura/úrnője... Innen, hátulról nézve, és a kertben minél messzebb sétálva, tárul elénk az épület szép arányú főhomlokzata. Kár azért a sárgásbarnába hajló omladozó vakolatért. Hátha fog még egyszer fehérben is pompázni!



Bejutni nem könnyű, mert általában zárva tartják a kiürült épületet. A látogatás előtt érdemes felhívni a 42/722-551-es telefonszámot, ahol talán kaphatunk tippet arról, mikor áll nyitva az ajtó a kíváncsi barangolók előtt. A gyermekotthon már kiköltözött a külön kerítés mögé zárt melléképületkbe, és egy szezon erejéig megpróbáltak kastélyszállót meg éttermet működtetni itt. Sajnos a felújításra nem volt elég befektetni valójuk a bérlőknek, jelenlegi állapotában pedig úgy tűnik, nem volt eléggé vonzó szálláshely a kastély. Szerintem manapság csak a kastélykertet három oldalról körbeölelő Tisza-holtágat is kihasználva, na meg jó sok pénz szaunákra és medencékre való elköltése után lenne csak értelme újból megpróbálkozni ilyesmivel.



A kastély után a falu központjába érkezvén érdemes megkukkantani a különleges tubusmagtárat. A virágokkal szépen beültetett aprócska Szabadság téren álló 12 méteres téglatornyot még a kastély előtt, a XIX. század közepén építtették az Andrássyak.



Tiszavasvári nevének az bonyodalmas kifejlődésérül

Tiszadobról egy 14 kilométeres nyílegyenes út vezet Tiszavasváriba, a környék legjelentősebb városába. Tiszavasvári nevét leginkább a mákból készített morfium tette híressé, ezt találta fel ugyanis az Alkaloida gyógyszergyár alapítója, Kabay János gyógyszerész-kutató. A város két falu, Tiszabüd és Szentmihály egyesítésével alakult ki, először Büdszentmihály néven, de úgy tűnik, nem igazán akart senki "büdi" lenni, ezért pár évvel később, 1950-ben gyorsan kitalálták maguknak a Tiszavasvári nevet. Tették mindezt ezt egy helyi híresség, Vasvári Pál '48-as szabadságharcos tiszteletére. Neki viszont nem ez volt az eredeti neve, hanem utólag vette fel családjának faluja, Nyírvasvári nevét. Bonyolult sztori, inkább itt be is fejezem. Azt a nagyon rossz viccet pedig már csak félve írom le, hogy mivel a közelben található Hernádkak is, akár úgy is kezdődhetett régen egy anekdota errefelé, hogy "egy büdi találkozik egy kakival"...

Az szamárságokat megelégelvén, inkább szólék az lényegrül, Tiszavasvári palotáirul

Mindezeknél sokkal fontosabb, hogy Tiszavasvárinak két felkeresésre érdemes kastélya is van. Az elsőt, Tiszadob felől érkezve, a helységnévtábla után 7-800 méterre bal oldalon pillanthatjuk meg. Ez a Korniss-kastély, ami ma szociális otthon, viszont a portás itt is szívesen beengedi a vendéget, hogy legalább kívülről szemügyre vehesse a csinos kis egyszintes, magas tetős épületet.



A XIX. században több lépcsőben épült kastélyt frissen újították fel, és az utca felőli homlokzatán hibátlan épségben csodálhatók meg a vakítóan fehér stukkók és a díszes korintoszi oszlopfők is.



A kertből sajnos csupáncsak egy tágas gyepfelület maradt, meg egy-két nagyobb fa. Megmagyarázhatatlan betonozási mánia figyelhető meg a kastély környezetében, és egy rettentő csúnya, de olcsó megoldással sikerült akadálymentesíteni a hátsó bejáratot. Ezen kívül egy adag rozsdás vas és jó sok oda nem illő üveg segítségével az egykori hátsó terasz helyén létrehoztak egy nagyobb belső teret.



Gyorsan felejtsük el a hátsó oldalt, és nézzük meg inkább újra a tetszetős félig barokk, félig klasszicista főhomlokzatot...

A Korniss-kastély állapotát sajnos hamar visszasírja az ember, amint meglátja a város nagyobbik kastélyát... A környék urai az 1700-as évektől nagyon sokáig a Dessewffy család tagjai voltak, és ők fogtak itt bele egy jókora, tisztán klasszicista kastély építésébe még 1820-ban, amit aztán 1870-ig többször is bővítettek. Így lett végül 48 szobája a családnak.



A Dessweffy-kastélyt a modern városközponttól délre, a Kossuth Lajos utca legvégén, a vasúti sínek túloldalán találjuk. A bejárati oszlopok felett egy jókora "KOLLÉGIUM" felirat díszeleg. Valóban diákszállásként szolgált az épület egészen addig, amíg már ehhez is túl rossznak ítélték az állapotát. A kastély most zárva van, és valószínűleg életveszélyes is volna betörni. A méretes, öt hektáros parkba viszont beengedik a kirándulókat, és körbe lehet sétálni az érdekes formájú épületet.



A földszintes, régi középrészt, és a vele egykorú, a jobb oldali szárny végén lévő kápolnát egy kétszintes, később épült, negyedkörívben húzódó hosszú épületszárny köti össze, és ennek egy majdnem szimmetrikus párját is felépítették a másik oldalon.



A kastélyt megkerülve hátul egy elvadult kertet talál az ember, ami kiválóan bizonyítja, hogy bizony van amikor a természet felülemelkedik az ember alkotta rend felett. Helyenként még kivehető pár egyszervolt sétány vonala, sőt, néhány kerti pad betoncsonkja is, de inkább a hatalmas fák között burjánzó bozót a jellemző.



Az ősz tökéletes évszak a kastély felkeresésére, mert ez még jobban hozzátesz ahhoz a szépségesen pusztuló dekadens hangulathoz, amit az épület és a kert együtt áraszt. Itt gondolkodtam el azon újra, hogy tulajdonképpen társadalmi szempontból érthető, hogy oly sok értékes kastély jut ilyen sorsra az országban, mert mégiscsak abszurd volt az a kor, amikor falvanként egy-egy család ekkora luxust engedhetett meg magának, jobbágysorban tartva a többieket. Miért is volna szükség ennyi palotára egy olyan korban, amikor már az egyenlőség és a javak észszerű felhasználása az ideál? Ettől persze még lefelé görbül a szám széle, ha ilyet látok, mint ami a Dessewffy-kastéllyal történik, ugyannakor a düledező falakban is mindig van valami fennségesen elragadó.