Zalaszentgrót és Kallósd

Valahol a Keszthelyi-hegység és a zalai dombok árnyékában van egy völgy, melyben a csendes, keskeny Zala folyócska csörgedezik, s ahol tökéletesen tetten érhető a Dunántúli-dombság lusta, ősi hangulatának minden bája. Nézzünk beljebb egy-egy itteni, barangolásra csábító kisvárosba és apró faluba.

Zalaszentgrót míves kastélyárul s csonka kőhídjárul, de előbb annak csigáirul

Az ország századik városa (1984-ben éppen 99 magyar város volt, mielőtt Zalaszentgrót megkapta e büszke rangot) boraival és termálfürdőjével vonzza a főként osztrák turistákat. A város leghíresebb terméke viszont a csiga, ugyanis itt működik a világ egyik legnagyobb éti csiga feldolgozója. E tényt elsőre mókásan értelmeztem, de megtudtam, hogy komoly gazdasági jelentősséggel bír a létesítmény. A franciák ugyanis évi 15-20 ezer tonna csigát esznek meg, ami talán soknak hangzik, de ez fejenként alig 20-25 deka, és szinte kizárólag karáncsonykor fogyasztják. Mivel náluk – nyilván gasztrotörténelemre visszavezethető okokból, nevezetesen felzabálták őket – összezsugorodott e kedves puhatestűek állománya, ennek a fogyasztásnak a 12 százalékát Magyarországról, és főként a zalaszentgróti feldolgozóból szerzik be.

Zalaszentgrót a tatárjárás után várat kapott, ami a török időkben Nagykanizsa eleste után fontos végvár lett, és több támadást is visszavert. A Rákóczi-szabadságharc után s okán elindított nagy osztrák várrobantó turné keretében aztán a földdel vált egyenlővé az erőd, így mára semmi nem maradt belőle. A falu virágkora viszont éppen ezután, a 18. század végén kezdődött, amikor iparosok települtek ide, és hamarosan mezővárosi rangot is kapott. A fellendülést Batthyány Imre és Ferenc nevéhez kötik, akik 1787-ben a vár romjaira barokk kastélyt építtettek, amely ma is szép állapotban látható, bár gyógypedagógia intézet működik benne. A bejárat felett, a timpanon teljes hosszában egy latin felirat olvasható: "SIC eX annosIS sVrgVnt noVa teCta rVInIs haeC sI non pLaCent, faC Meliora, LICet", magyarul "Így emelődnek a régi romok üde épületekké, ha nem tetszik az új, rakjál mást a helyébe." Nem raktak. Tetszik.

Azt olvastam valahol, hogy a Batthyány-család által a XIX. században összegyűjtött reneszánsz stílusú bútorokból sok még ma is látható bent. Sajnos mi késő délután érkeztünk, de napközben van rá esély, hogy belül is tehessen egy sétát az arra vetődő barangoló. Aki szeret előre tervezni, érdeklődhet a 83/360-224-as telefonszámon.

Az U alakú kastély belső oldala néz a belváros irányába. Itt egy kisebb parkot is találni, néhány óriás lombú, öreg fával. A négy hektáros, kétszáz éves kert legalább két tucat fafajjal büszkélkedhet, köztük egzotikus fajtákkal is. A túloldalon a névadó Zala csordogál, dúsan zöldellő partja pedig feldobja a kastély főhomlokzatának látványát.

A kastélyt nem nehéz egyébként meglelni, mert a templommal és egyéb középületekkel jelzett városközponttól nem sokkal nyugatra, a Batthyány Lajos utcában, a Zala hídja mellett találjuk. A Zala mostani, unalmas közúti hídja mellett azonban van egy másik, amely az egyik legérdekesebb történettel dicsekedhet az ország hídjai közül.

A város régi kőhídja 1854-ben épült, és félkör alakú nyílásával a híres hortobágyi kilenclyukú hasonmása lehetne a mai napig – ha nem omlott volna be a legfontosabb, Zala fölött átívelő része. Harmincöt évvel ezelőtt, a kádári rendszer fénykorában büszkén helyezték helyébe a ronda de erősebb új hidat, és a szerep nélkül maradt régit elkezdték bontani.

A helyiek azonban zseniális tervet ötlöttek ki a műemlékhíd megmentésére. Nyomozni kezdtek a negyvenötös háborús történések után, és fellelték a lapok között Haddam Hatamov felszabadító hős szovjet katona történetét, aki, ha minden igaz, élete árán védte meg a hidat a menekülő német csapatok által előkészített hídrobbantással szemben. A kiszámítható kommunisták persze a hős katona tiszteletére (a hadiözvegy megtisztelő jelenléte mellett) hídkeresztelő ünnepséget tartottak, és megkímélték a hidat, ami így hálából Hatamov híd néven vált ismertté a környéken, és sokan máig így nevezik. Most a Zala egyik partjáról a Zala egyik partjára lehet csak átsétálni a kőhídon, de még így, négy lyukkal is szép. Tervezik persze a továbbépítését (sajnos fából), de nem tudni, mikor lesz pénz rá.

Zalaszentgrót belvárosában találunk még egy barokk katolikus templomot, a kápolnájában egy 1500-ból származó gótikus Mária-szoborral, meg néhány régi kúriát és polgárházat, melyek közül több szépen felújítva, vendéglátóhelyként csalogatja a turistákat. A belvárosból dél felé fordulva a főúton, hamarosan eljutunk a Balatoni utcán álló régi ferences templom hangulatos romjához. Talán a templomos lovagok építhették az egykori templomot és kolostort a XIV. században, de a török időkben már rommá vált, és sosem pofozták ki újra.

A piciny Kallósd falu ősi körtemplomárul

A Zala nyugati partján, Zalaszentgróttól 10 kilométerre délre fekszik Kallósd, ez a 116 lakosú, minimum nyolcszáz éves település. A faluba érkezvén a bal oldali dombon hamar feltűnik a fehérre meszelt, Árpád-kori kerektemplom.

Amikor 1260-ban felépült a templom, kifejezetten megszokott látvány volt Közép-Európában a kör alapú, keskeny, magas építésű imaház. A Németország-Lengyelország-Horvátország háromszögben elég sok volt belőlök. A furcsa formát arra vezetik vissza a történészek, hogy az építészek a római Pantheon formáját akarták utánozni. Mostanra tizenegynéhány ilyen maradt Magyarországon. Főleg kisebb falvakban építkeztek így, mert még ha általában volt is karzat, akkor is nagyon kevesen fértek el odabent.

A hat méter átmérőjű kallósdi kerektemplom a legépebbek közé tartozik családjában. Annak köszönheti szerencséjét, hogy a törökök először talán lusták voltak felmászni a dombra, mikor felégették a falut, aztán meg benőtte az erdő, és csak sokkal később találtak rá a rég elfeledett templomra a visszatelepülő falubeliek. Sajnos a román-gótikus templom a barokk kor lelkes átépítő-szenvedélyét már nem úszta meg. Más kérdés, hogy itt elég jól sikerült az átalakítás, és a XVIII. században mutatós kupola került a tetőre.

Magyarpolány

Egy kelet-bakonyi meg egy észak-bakonyi barangolás után most lássunk valamit a hatalmas kiterjedésű hegység nyugati végéből is. Itt fekszik ugyanis Magyarpolány, a falu, mely messze földön híres az itteni kálváriánál évente megrendezett polányi passió jóvoltából. Tehát most nem erről lesz szó.

Valahol egyszer azt olvastam Magyarpolányról, hogy "a dunántúli Hollókő", ami ellen tiltakozni szeretnék, mert az ilyen jelzőket kishitűségből szokták ráaggatni egy-egy olyan településre, amely nagyon jól tudja magáról, hogy nem olyan, mint az igazi, de olyannak szeretne tűnni. Magyarpolány viszont nagyon is igazi, és pont olyan, amilyennek lennie kell.

A községet, zsákfalu lévén, egyedül a nyolcas út felőli bekötőúton lehet megközelíteni. Ha szépet akarunk látni, forduljunk jobbra rögtön az első házsor előtt az Ady Endre utcán. Ahol az utca véget ér, ott kezdődik balra a Petőfi utca, melyre ráfordulván azonnal kiderül, miért érdemes ide ellátogatni. (Aki busszal érkezik, az a Petőfi utca másik végén, a falu központjában fog leszállni.)

A rendkívül széles utca mindkét oldalán tökéletes rendben sorakoznak a nagyjából száz éves, tornácos parasztházak. Alig-alig rondítja a képet egy-egy nem oda való épület. A parkoló autókat és a rengeteg villanyvezetéket leszámítva gyakorlatilag ugyanazt látjuk, amit száz éve is. A helytörténészek szerint azért lett ilyen széles az utca, mert így a kisebb háziállatok – libák, kacsák – kedvükre legelészhettek középen.

Összesen 83 épület kapott valamilyen szintű műemléki védettséget ebben az egyetlen utcában, és 1993-ban Europa Nostra-díjjal is megjutalmazták a falut. A házak mai állapota meglehetősen ingadozó. Némelyik lakatlanul omladozik, míg egyiket-másikat magyar vagy külföldi tulajdonosa nagy műgonddal újította, újíttatta fel.

A házak többsége nagynak mondható, mivel gondolom több generáció lakott egy fedél alatt. Sok helyen látszik, hogy két-három szakaszban bővíteték tovább hátrafelé a házakat. Kedves részlet, hogy az építés éve általában leolvasható az utcai homlokzaton. A fenti házon például egy 1905-ös évszám látható.

Az utca négyes számú házában egy tájházat rendeztek be, így belülről is meg lehet nézni, milyenek voltak új korukban ezek a hangulatos lakok. A hoszzú, akár 80 méteren nyújtózó telkek hátsó részében valaha csűrök, ólok voltak, de mára ezekből semmi nem maradt, mivel a közeli Ajka iparosodása miatt a falubéliek nagy része 50 évvel ezelőtt felhagyott az önellátó gazdálkodással, és ingázni kezdett a város gyáraiba.

A Petőfi utcából több helyen feltűnik az utca északi vége fölé magasodó domb, amely mutatós helyszínül szolgál a polányi passiójátéknak apropót adó, 1770 körül épített kálvária számára.

Összesen százötvenhárom félelmetes lépcsőfok vezet fel a kálvária tetején lévő kápolnáig. Nem csak a lépcsőfokok száma félelmetes, hanem a csorbulva foszló, imbolygó köveken való lépkedés is. Mindennek tetejébe nem is egyforma magasak a lépcsőfokok, de hát mit vár az ember egy 240 éves lépcsőtől. Szóval csak óvatosan!

A kálváriának a szokásos 14 helyett csak 5 stációja van, meg készült egy szent sír is a dombtetőn a kápolnánál, így alighanem az a hatodik stáció. Minden állomáson színes szobrokat helyeztek el, melyeknél nyilván készültek értékesebb műalkotások is a történelemben, de jól visszaadják a korra jellemző falusi barokk hangulatát, és a Jézust keresztre feszítő katonák öltözékén az is érződik, hogy a szobrász jobban ismerte a török janicsárok küllemét, mint az ókori római uniformist...

Az öt sátortetős házikó egyébként nem kicsi, mert elférnek bennük az életnagyságúra megformált alakok. A kálvária felső végén álló "amerikai keresztet" százhét Amerikába emigrált polányi adományozta a falunak a XX. század elején. Ekkor épült a kis neogótikus kápolna is, ami megkoronázza a dombtetőt.

Észak felé bozótos erdő kezdődik, délre viszont ragyogó a kilátás. A lenti kép hátterébe tessék odaképzelni az ajkai kéményeket és mögöttük a Déli-Bakony magas lankáit is, mert ott vannak. De tényleg. Az előtérben pedig, az 1773-ra elkészült barokk katolikus templom tornyától balra, a Petőfi utca katonás sorban álló házai látszanak.

Aki szereti a nyüzsgést és a passiójátékot, az Pünkösd környékén jöjjön ide, a többiek pedig bármikor máskor, mert az év 360 napján varázslatos csend uralkodik errefelé, és jóságos magányban fedezhetők fel Magyarpolány kincsei.

Gyöngyös (meg a Kékes és kicsit a Mátraalja is)

Melyben arrul fecsegék, hogy Gyöngyös kies városának tájéka mitül vala oly érdekes

Gyöngyöst képtelenség úgy említeni, mint egyszerűen egy várost, mert hatalmas területének legalacsonyabb és legmagasabb pontja között több, mint 850 méter a függőleges szintkülönbség! A mérete mellett látnivalókban való gazdagságával is megyeszékhelyhez méltó belvároson kívül ugyanis Gyöngyöshöz tartozik két híres-neves magaslati üdülőhely (Mátrafüred és Mátraháza), na meg az ország teteje, az 1014 méter magas Kékestető is.

Azt hiszem, Kékestetőn majdnem mindenki járt már, de a legtöbben kocsival vagy busszal érkeznek oda, ami a füldugulás leküzdésétől eltekintve nem nagy teljesítmény. Nézzük, merre érdemes menni, ha az ember gyalog akarja meghódítani a csúcsot, és szépet is akar látni közben! Három túraútvonalat fogok itt most ajánlani: egy könnyű, egy közepesen nehéz, és egy kimerítően hosszú barangolást.

Na de mindenekelőtt. Aki a Mátrába készül és gyaloglásra szánja el magát a rengetegben, az előbb feltétlenül rendelje meg innen vagy szerezze be máshogy a legjobb turistatérképet, amit magyar kiadó valaha alkotott. Ráadásul a készítők valami különös önzetlenség által vezérelve mindenkinek ingyen elérhetővé tették a térkép egy korábbi változatát (a friss kiadástól ez főleg abban különbözik, hogy nincsenek rajta távolság- és szintkülönbség-adatok).

Az legkönnyebb útvonalrul az Kékesnek csúcsára

A legkönnyebb, de mégis szép túra a 620 méter magasan fekvő Mátraházáról indul, és 3,6 km hosszú. Az üdülőfalu központjában lévő parkolóban kell megkeresni a piros kereszt jelzést, és már indulhat is a menet. Ahol szétválik a piros sáv és a piros kereszt, ott is a kereszt jelzést kell követni. A jelzett ösvény egy büszke bükkösön és egy látványos patakvölgyben megy végig, ami sunyin emelkedni kezd. A patakvölgy végétől pedig egy elég meredek kaptató vezet ahhoz a lankához, ahol a kék kereszt jelzésen balra kell fordulni. Ez a jelzés vezet fel a csúcsra, kétszer is keresztezve a kanyargó autóutat.

Bár sehol sem kell meredek falakat mászni, a 390 méteres szintkülönbség azért próbára teszi a kevésbé gyakorlott csúcshódítók tüdejét. Egy jótanács azoknak, akik ritkán másznak felfelé: kerülni kell a nagy lépéseket, mert apró, szinte tyúklépésben való totyogással is meglepően jól lehet haladni. Az ember kicsiket lépve szaporábban képes szedni a lábait, és sokkal kevésbé érződik az emelkedő, nem kell kapkodni levegő után. Az se baj, ha kicsit mókásan nézünk ki közben...

Az második útvonalrul, mely jobban próbára tevé az testet s jobban gyönyörködteté az lelket

Ezen a 6,2 kilométeres útvonalon már összesen 665 méter szintkülönbséget kell leküzdeni. Mátrafüred a kiindulási pont, ami egy jóval nagyobb és forgalmasabb üdülőhely, mint a hegyvidéki Mátraháza. Mátrafüredre a Gyöngyösről induló kisvasúttal is el lehet jutni, bár ha kisvonatozni akarunk, akkor talán látványosabb választás a másik, Lajosházára közlekedő vonal, mert az többet kanyarog az erdőben.

Ez az útvonal a mátrafüredi parkolótól és kisvasút-végállomástól kezdve a kék kereszt jelzést követi, egészen a csúcsig. Végig szinte teljesen egyenletesen emelkedik az út, és már az elejétől kezdve kellemes erdőben bandukolhatunk.

Egy kilométer után bal oldalon feltűnnek Benevár romjai. Sosem volt ez jelentős erősség, pedig még pogány magyarok építették fel az elődjét. A tatárjáráskor nem sok maradt a várból, de aztán újjáépítették, és tulajdonosai a legnagyobb magyar kiskirály, Csák Máté felvidéki önkényúr oldalán harcoltak a valódi király ellen. A legtöbb végvárral ellentétben, Benevárnak nem volt szüksége törökökre ahhoz, hogy pusztulásnak induljon. A dologról egy ügyeskedő földesúr, Salgói Miklós báró tehet, aki hamis pénzt veretett és házasságot is tört mellé. Zsigmond király elkobozta ezért minden vagyonát, és száműzte őt az országból. A korona tulajdonába kerülve már nem volt olyan nagy érték a vár, és miután a harcias husziták megtámadták, nem is foglalkoztak az újjáépítésével. Az 500 éve romos alapfalakat a nyolcvanas években ásták ki, és elég jól mutatják a vár egykori alakját. A kilátás is szép innen, érdemes felkapaszkodni a falmaradványokra.

Valamivel féltáv után leágazik jobbra egy kék omega jelzés, ami a Remete-barlanghoz vezet. Különösen nyáron ajánlott megtenni odáig a rövid kitérőt, amikor a kis üreg kellemes hűvöset áraszt. Szép bükkösök és illatos fenyvesek váltják egymást innen a csúcsig.

Az harmadik útvonalrul, mely egészen az lapályrul idulva állítá próba elé az bátor embert

A harmadik útvonalat már-már önkínzó szándékkal választottam ki magamnak annak idején, egy magas-tátrai csúcshódító túrára való edződés gyanánt. Markazról indulva 11,3 km a táv, és mivel helyenként lefelé is kell baktatni, mindent összeadva 880 métert kell felfelé mászni a csúcsig.

Rögtön az út elején lihegni kezdtem, mert egy meredek és nagyon napos emelkedőn kellett felkaptatni az erdő széléig, a zöld L jelzésű úton. 450 méteres magasságban már nagyon jól esett, hogy a hegy gerincére érkezvén hirtelen és látványosan vízszintessé vált az út. Itt egy 100 méteres kitérő kellett csak a markazi várromhoz.

Markaz váráról alig tudni valamit. Egyesek szerint rögtön a tatárjárás után, mások szerint a XIV. században épült, sőt, még az is lehet, hogy sosem fejezték be teljesen. Bél Mátyás ugyanis már 1735-ben ezt jegyezte fel:

Markaz vára szintén csak rom. A helybeliek mesélik róla, hogy építését csak megkezdték, de be nem fejezhették, mert amit nappal építettek, éjjel szétszedték.

Ami maradt belőle, az egy kilenc méter magas toronyszerű csonk a keleti falból, és még néhány 1-2 méteres alapfal. A romokon állva egyik irányban a Markazi-víztározó kerek kékje és a végtelen Alföld, a másik irányban pedig az előkelően hullámzó Vár-völgy látszik, két oldalán a Kékes felé fokozatosan magasodó hegyormokkal.

Nagyon hosszan, hangulatos erdőkön keresztül vezet innen nagyjából vízszintesen az út a Mára-képesfáról elnevezett kereszteződésig, ahol a zöld sávval jelzett úton balra kell fordulni. 1,3 kilométerrel később, 670 méter magasságban rálépünk az országos kékre, és le sem kell térni róla Kékestetőig. Útközben két szikla, a Disznó-kő és a Sas-kő nyújt nagyon szép kilátást észak felé. A Sas-kőről már nagyon közelinek tűnik a Kékes hegytömbje, és távolban a Mátra (és az ország) második legmagasabb csúcsa, a 965 méteres Galya-tető is felbukkan.

Itt már 898 méter magasan járunk, de csalóka a karnyújtásnyi távolság, érdemes szusszanni egyet a köveken. Még csak most következik ugyanis egy rövid lejtő, majd a legmeredekebb emelkedő, ami toronyirányban hódítja meg az utolsó hegyet. Aki gyalog juttt fel a csúcsra, mindenképp megérdemel egy hűtött frissítőt az ország legmagasabban fekvő vendéglátóhelyében, a Kékes TV-tornyában 1050 méter magasan működő Körpresszóban. Innen gondolom tiszta időben fantasztikus a kilátás, viszont én mindig kifogtam az adott évszak legpárásabb napját, így elfogadható minőségben csak a kilátó melletti toronyban működő szállodát sikerült megörökítenem.

Az ország tetején egyébként egymást érik az elhanyagolt üdülők, de a hatalmas fákból álló fenyves, a jó levegő, és az érzés, hogy a lábunk alatt hever az egész ország, bőven kárpótolja az embert.

Én lefelé a Mária-képesfától a zöld sávot követve bolyongtam végig az erdőt, ami azért volt érdekes, mert Markaz felett az erdőt elhagyva különleges sziklás-bozótos-füves-virágos világba csöppentem, végig szép kilátással a falu jókora horgásztavára.

Az Mátraaljának szörnyeteg kéményeirül

A fenti kép jobb szélén felbukkanó visontai hőerőmű látványa nehezen kerülhető ki a Mátra déli oldalát járva, és mivel valami beteg módon vonzódok kissé az ipari épületekhez és a maguk módján néha még szépnek is tudom őket látni, nem tudtam nem meglesni közelről is a hatalmas kéményeket...

A hivatalosan Mátrai Hőerőmű névre hallgató gigászi építmény Paks, Százhalombatta és Tiszaújváros után a negyedik legnagyobb teljesítményű erőmű Magyarországon. Közelben bányászott szenet égetnek el és bűvészkednek árammá itt, és bár ezzel temérdek globálisan felmelegítő szén-dioxidod pöfékelnek a levegőbe, büszkén hirdetik, hogy az egyéb káros anyagokat szinte teljesen kiszűrik a füstből, és az utóbbi időben egyre több növényi hulladékot égetnek el, csökkentve ezzel a klímaváltozásban játszott szerepüket. Bocsánat, muszáj betennem még egy képet, aztán ígérem, szebb dolgokról lesz szó.

Gyöngyösnek az patinás ó épületeirül

A hivatalos honlapján Gyöngyös a szőlő és a bor városaként hirdeti magát, de most hagyjuk ezt, mert még legalább száz más hely állítja magáról ebben az országban, hogy bizony az ő boráért érdemes ellátogatni oda. A borkóstoltatás nyilván több pénzt hoz a konyhára, mint a háromszáz forintos múzeumi belépők és a hatvan forintos, húszéves fényképekkel szégyenkező képeslapok, de Gyöngyös annyi mindenre büszke lehetne még, hogy egyenesen én érzem sértve magam, amiért épp a bort emlegetik fel elsőként az ottaniak.

A város legérdekesebb épületei gyalog is bejárhatók, de kényelmes cipő kell hozzá, mert a távolságok elég nagyok. Az általam ajánlott séta ezen a térképen jól követhető.

Induljunk mondjuk a belváros keleti széléről, a Gárdonyi Gézáról és Kőrösi Csoma Sándorról elnevezett utcák kereszteződésétől. Itt áll magába roskadtan, de még mindig hullámzó lendülettel az ég felé nyújtózkodva a hajdani gyöngyösi zsinagóga.

1930-ban épült, és ezzel talán a legfiatalabb holocaust előtti nagy zsinagóga az országban. Közel-keleti stílusú szamárhátíves ablakvonalai a hatalmas középkori muszlim madraszákat juttatták eszembe, és különböző magasságban elhelyezett kupoláival látványos hömpölygő hatást kap az épület vonalvezetése. Sajnos semmi nem maradt az eredeti belsőépítészetből, mert a második világháború után elhagyottá vált imaházat bútorbolttá alakították át, ami úgy tűnt, hogy éppen végleg bezárt, mikor arra jártam. Így, hogy már üzlethelyiségnek sem használják a zsinagógát, kikerült az útikönyvekből és a depressziós színvilágú, málló vakolattal együtt szép lassan talán feledésbe merül...

Az elhanyagolt teret hagyjuk el kelet felé a Kőrősi Csoma utcán, majd ahol az véget ér, forduljunk balra a Rózsa utcán a Fő tér felé. Az eddigi kopott, szegényes évszázados polgárházak után mintha egy másik városba érkeznénk itt: a főtéren vidám, élénk színekben pompázó paloták, éttermek, borozók, na meg persze bankok váltják egymást.

Itt minden a helyén van: szép a kockakő, megfelelő mennyiségű árnyat adnak a fák, virágok is vannak meg szőkőkút is legalább három. A tér északi végét pedig megkoronázza az ország egyik legcsúnyább millenneumi Szent István szobra, meg a gyönyörű arányú, monumentális, kéttornyú Szent Bertalan templom. (A szobor szubjektív becsmérléséért elnézést kérek, de egyszerűen cikinek érzem az államalapítót túlméretes zokniban, autista arckifejezéssel és játéktemplommal a kezében ábrázolni. Lehet, hogy van mögöttes mondanivalója, de amikor ennyire gyermetegen béna a külső, akkor nehéz eljutni a belsőig. Ha mindezt egy óvodás alkotta, bocsánatot kérek, mert akkor jó.) No de a templom! Az viszont így mutat:

Már a korábban itt álló, XV. századi gótikus templom is hatalmas volt, amiből egy-két ablakkeret maradt csak meg a szentély falán, mert a törökök nem sokat hagytak belőle. 1746-tól tíz éven át építették újjá a barokk tempomhajót, de csak 1815-re fejezték be a két új tornyot. A templom homlokzata szerintem az egyik legszebb, ami a barokk időkből fennmaradt az országban. Belül talán már kevésbé különleges a látkép, noha a méretek ott is szájtátásra késztettek. Aki viszont kifejezetten szereti a barokk templombelsőket, az hosszasan elidőzhet a rengeteg finoman faragott és pingált részlet alapos szemügyre vételével.

A Fő téren visszasétálva, a hosszúkás tér délkeleti sarkából kiindulva evickéljünk át a mellékutcák labirintusán a Thán Károly utcához, ahol a nagyra nőtt de mégis meghitt hangulatot árasztó ferences templomot és kolostort találjuk.

A XIV. században épült gótikus templomot egy Carlone nevű olasz mester ugyan jól átbarokkizálta a XVIII. században, de mehagyta nekünk a középkorból a templom csodálatos mennyezeti ívekkel kialakított gótikus szentélyét, amit az alant látható képen jól kitakar nekünk a középen álló nagy zöld barokk oltár.

 

Szép, egységes képet fest a mívesen faragott templom-homlokzat meg a barokkos ablakkeretes, 1700-as évek elején épült patinás kolostorépület. Még akkor is, ha ezt a patinát némiképp rontja a piros falfirka (nem, ez nem graffiti, mert a graffiti az művészet, míg a falfirka az csak falfirka). A kolostorban egy XVI. században alapított ferences könyvtár működik, ami szerencsés időpontokban látogatható is. Érdemes előre tudakozódni a Vendégvárón fellelhető telefonszámon. Nem kevés középkori kódexet, és távoli országokól származó, egzotikus ódon kiadványokat is őriznek itt.

Innen két sarok erejéig irány észak meg a büdos-forgalmas Koháry út a zsúfolt buszpályaudvarral, hogy aztán gyorsan jobbra forduljunk a parkos Kossuth Lajos utcán. Itt van az egykori Orczy-kastély, ami a frissiben és példásan felújított Mátra Múzeumnak ad méltó otthont.

Az Orczy család palotáját az 1700-as években építették, de 1826-ban a klasszicizmus ideáljai mentén teljesen átváltozott. 1957 óta van itt múzeum, amit az 50. évfordulójára felújítottak. Ekkor alakították ki az udvar helyén a modern átriumot, és ekkor kerültek elő a néhány szobát teljesen beborító XVIII. századi barokk falfestések is. Az átriumban található a múzeum leghíresebb kincse: az egyetlen teljes magyarországi mamutcsontváz.

Bár hatalmas dinoszaurusz csontvázakat nem láthatunk, azért érdekes az őslénytani kiállítás, és bámulatosak a végtelen sok vitrinben sorakozó ásványok is. Találunk még vadászattal kapcsolatos emlékeket is, meg helyet kapott természetesen a múzeumban Gyöngyös helytörténeti kiállítása is. Mindenből van itt egy kicsi, és semmiből sem annyi, hogy megfeküdje az ember gyomrát. Gyerekekkel is érdemes ide ellátogatni, mert ők sem fognak unatkozni.

Ha kicsit tovább megyünk a Kossuth utcán, akkor megtaláljuk a Mátraalja kisvasútjának csúnyácska, szocialista hangulatú végállomását. Innen lehet feljutni vaskeréken Mátrafüredre.

Nagykereki

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer régen egy végeláthatatlan mocsárvilág. Hatalmas, lomha folyók öntöttek ki mindenfelé, amerre csak ellát a szem, minden tavaszi hóolvadás után. Az emberek csak ott tudtak megtelepedni, ahol kisebb dombok emelkedtek ki a lapos vidékből, vagy ahol elég messze voltak a folyók ahhoz, hogy a medrük sose érjen el odáig. Ezt a tájat nevezték el a rajta kanyargó folyók után Körös-vidéknek.

Nagykereki vára (amit akkor még Kereki néven ismert az ország) ezen a tájékon állott, a mocsár és a nevét adó kerek erdő által természetes módon is védelmezve. Ma Nagykerekinek hívják a falut, mert a Kereki név a távol fekvő névrokon révén már foglalt volt. Kellemes, csendes hely ez, nagyon távol a forgalmas utaktól, és közel a román határhoz. A legközelebbi nagyobb várost a határ túloldalán találjuk: régen ugyanis a környék Nagyvárad vonzáskörzetéhez tartozott. Így aztán leginkább annak ajánlom a nagykereki kitérőt, aki a 42-es úton haladva szeretne pihenni egyet Erdélybe menet.

Már az Árpád-háziak korában is állt itt egy palánkkal körülvett mocsárvár, amit az 1400-as években erősítettek meg annyira, hogy érdemes legyen egy csatában számolni vele. Nem is vár, hanem várkastély volt ez, hiszen itt lakott a környék földesúri családja, az Ártándyak. A vár és a falu legbüszkébb korszaka 1592-ben kezdődött, amikor Bocskai István, a későbbi fejedelem, váradi főkapitánnyá avanzsált, és a felesége révén megörökölt Nagykerekiben több száz katona elszállásolását ötlötte ki. Ehhez meg kellett nagyobbítani és erősíteni a várat, amely így a környék egyik legfontosabb erődítményévé lett.

A pesti Hősök terén is szobrot kapó Bocskai ekkoriban még az osztrákokkal szövetkezve küzdött a törökök ellen, de mivel a politikusok már a középkorban is könnyen váltottak elveket, hamarosan a törökökkel megbékélve védte meg Nagykereki várát az osztrák seregekkel szemben. Az 1604-es várvédés olyan jól sikerült, hogy utána az egész Hajdúságot megszerezte Erdélynek, magának meg a fejedelmi címet.

Mára szinte semmi nem látszik abból, hogy egykor vár állott itt. Egy szépen felújított, oszloposos-timpanonos klasszicista kúria mosolyog ránk. 1660-ban ugyanis csúnyán megostromolták a várat a törökök, amit a következő évszázadban még romjaiban is lakott egy osztrák kisnemes. Tőle vette meg a házat a Csanády család, akik előbb barokk kastélyt építettek belőle, majd 1850 körül klasszicista stílusban újították fel ismét. A második világháború után meglepően hamar, 1959-62 között rendbe hozták a kastélyt, és annak rendje és módja szerint, múzeumot meg könyvtárat rendeztek be benne.

Hogy ide találjunk, a faluba vezető országútról a Kossuth vagy a Jókai utcán kell kelet felé fordulni (Debrecenből jövet balra, Biharkeresztesről jövet jobbra), majd az Arany János utcán balra. Itt gyorsan szemünk elé kerül a hatalmas fákkal körbenőtt, szikrázóan fehér épület.

Miután megcsodáltuk a kertet és a fejedelem mellszobrát, érdemes körbesétálni a kastélyt, mert hátul láthatjuk az egyetlen régmúltat idéző részletet: a délkeleti sarokbástyát.

A benti múzeum nemrég teljesen megújult, és interaktív hadszintérrel meg egyéb modern találmányokkal várja a véletlenül erre vetődő vendégeket (amiből gyanúm szerint nagyon kevés lehet). A kiállítás nagy része Bocskairól és a hajdúkról szól, és akad néhány régi tárgyi emlék is, mint például egy roppant mutatós régi kályha a sarokszobában.

A középkori vár sokkal nagyobb volt, mint a mai kastély. A hajdanvolt méreteket a várfal egykori hatalmas négyszögletű bástyájából kialakított magtár mutatja, ami most a kastélytól úgy 60-70 méterre, a kert másik végében magasodik. A magtárat 1920-ban építették fel, de támfalaival sokkal régebbinek látszik.

A magtárak iránt egyébként az akkor erre barangoló családi társaságból többen is megmagyarázhatatlan vonzalmat érzünk, ezért ha már erre jártunk, muszáj volt elzarádokolni az innen Debrecen felé 35 km-re lévő Monostorpályiba is, ahol sokkal régebbi, 1826-ból való négyszögletes tubusmagtárakat láttunk.

Szerintem szépek, bár nem olyan nagyok, mint amekkorának egy fénykép alapján gondoltam őket. Ha valami hasonlóan furcsa érzelmi kötődés okán más is fel szeretné keresni ezeket, akkor az a falu leghosszabb utcáján, az észak-déli irányban végighúzódó Kossuth utca 26-os számú háza mellett találja meg őket.

Bábolna

A Kisalföldön barangolni nagytestvéréhez képest változatos tevékenység. Győr és Tata között például egy vékony sávban alacsony dombság kígyózik, 20-40 méterrel kiemelkedve a lapályból. Eme dombocskák alatt bújik meg Bábolna fiatal városa, ragyogóan karbantartott, tarka erdőfoltos szántóföldek ölelésében. 1958-ban pusztából falu, '71-ben faluból nagyközség lett Bábolna, majd 2003-ban várossá avatták. Szép karrier ez ilyen rövid idő alatt, amit a híres állami mintagazdaságnak köszönhet.

A mostanság sajnos kihalásközeli állapotban nyűglődő állami gazdaság nem szocialista találmány, hanem egy kivételesen patinás intézmény. A történet ott kezdődött, hogy 1789-ben a bécsi udvar egy kisebb vagyonért megvette a Szapáry család itteni birtokait, hogy a Bécsbe szállított ökröknek pihenőhelye, és a már akkor is nagyra tartott mezőhegyesi lovaknak fióktenyészete legyen Bábolnán. Épp félúton vagyunk ugyanis Buda és Bécs között, a régi országút mentén. Az állami mintagazdaság legszebb virágkora a hatvanas években volt, ekkor rövid idő alatt megduplázódott a lakosság, és elérte a mai majd' négyezer főt. Az elmúlt 6 évben viszont sűrűn váltották egymást az állami gazdaság privatizációján, csődjén és eladhatatlanságán csámcsogó hírek. A legértékesebb darab, a legendás ménesbirtok talán megmenekül, de sok adóforintba fog az is kerülni.

A baljós hírek ismeretében le a kalappal a helybéliek előtt, mert Bábolna ma is nagyon szép város. Zsenge kora miatt persze nem történelmi városképével emelkedik ki, hanem mai lakóinak gondos kezei által. Mintagazdasághoz mintatelepülés dukál, van is sok fa, sok virág, és sok tiszta udvar, rendes ház. Mind közül a legszebb a 300 éves Szapáry-kastély köré épült lovaskomplexum. A kastélyt az 1700-as évek legelején építtette magának a Szapáry család, és már állami tulajdonban volt, amikor Napóleon seregei méregből felgyújtották, mivel a kolosszális értékű lovakat még időben elmeníkették előlük innen. 1810-ben aztán felújították az épületet, és ekkor lett olyan, amilyennek ma is láthatjuk.

A nagyon jó állapotú főépületben irodák vannak, a hatalmas zárt udvar pedig a Nemzeti Ménesbirtok központja. A kastély és az istállókat rejtő melléképületek teljesen egybeépültek, és a köztük lévő ragyogóan gondozott park egy rakat érdekességet rejt. Kezdjük azzal, hogy itt nem lovasszobor van, hanem lószobor.

A kővé vált paripa neve Shagya. Keleti hangzása nem véletlen, hiszen az itteni lovak ereiben arab vér csorog. Annak emlékére áll ő itt, hogy egy igencsak hűséges természetű négylábú állítólag a Napóleon ellen elvesztetett győri csatából egymaga talált haza Bábolnára, elsőként adva hírét a nem éppen meglepő csatavesztésnek.

Errefelé minden a lovakról szól, és ezt nem csak azért mondom, mert jellegzetes szagok terjengenek a levegőben és ajánlott mindig a lábunk elé nézni, hanem a bokáig érő lánckerítés tartóoszlopai végett is...

Na persze megvannak maguk a lovak is, akik egyik gondozójuk szerint primadonna természetűek, így szívesen veszik, ha bekukkantunk hozzájuk. Legalább százötven éves istállókban lustálkodnak és falatoznak márványból készült etetőikből az arisztokrata állatok, folyton ügyelve arra, hogy lehetőleg farukat mutassák a kíváncsi tekintetek felé. A lovak többségének neve, életkora és származása megszemlélhető a mellettük lévő táblákon.

Az udvar kastélyépület felőli végén van a park legöregebb fája, egy idén kereken 300 éves akácfa, ami az itteniek szerint a legidősebb példány egész Közép-Európában. Kerülete több, mint 12 méter.

Az udvar legértékesebb épülete a középen álló, 44 méter hosszú fedett lovarda, amit az 1810-es felújításkor alkottak oda. Kívülről inkább színháznak látszik, és a Habsburgok nagyzoló stílusát leginkább a csillárokon érhetjük tetten...

Sokkal újabb, de hasonlóan látványos építmény a középkori bástyákat idéző, de valójában csak az 1930-as években készült Hősök Kapuja. Eredetileg a negyvennyolvcas szabadságharc hősei előtt tisztelegtek vele, de azóta a két világháború bábolnai áldozatainak nevét is falaiba véste az utókor emlékezete.

Egy viszonylag olcsón szállást kínáló fogadóépület és egy kis kocsimúzeum is helyet talált még magának a ménesudvarban, ahová egy nagyon alacsony belépődíj ellenében léphetünk be, ha dörömbölünk egy nagyot a városközpontban található Mészáros utca felőli kapun. Aki nálam komolyabban érdeklődik a lovászat komoly tudománya iránt, akár beszélgethet is egy nagyot az alkalmazottakkal, mert nagyon kedvesek a vendégekhez.

A Mészáros utca túloldalán van a régi kaszinó ragyogóan felújított, szintén sárga barokkosan cifra épülete. Ebben az Ötösfogat nevű éttermet és kávéházat próbálhatja ki az utazó, és meg lehet nézni a lovasmúzeumot is.

Érdemes megkeresni a bábolnai arborétumot is. Ehhez a Mészáros utcán kell kb. 150 métert Nagyigmánd felé haladni, aztán a Csikótelepi utcán balra fordulva, újabb 200 méter megtétele után érkezünk meg a bejárathoz. A nem túl nagy parkot a sok növény mellett egy tó és egy Magyarországon élő állatokat bemutató kis állatpark teszi változatossá. Persze a lovak elől itt sincs menekvés: az arborétumban 54 híres hátasnak állítottak kopjafás vagy márványtáblás síremlékét.